SelF(ool)isH

 “Valójában nem is léteznek igazán őszinte cselekedetek. Mindig van egy alantas, önérdekű, egyértelműen kevésbé dicséretes indíték, bármilyen jól lapulnak is meg sűrű és sötét pszichológiai aljnövényzetünkben.”
~ Kevin Dutton ~

Bővebben…

Reklámok

Still In Progress

Hello Olvasók! :]

Azt hiszem, kicsit túl nagyot vállaltam bizonyos témákkal… Tabuk, szexualitás, társadalmi kérdések, és hasonlók boncolgatása.

Éppen ezért társíró(ka)t keresek.

Bővebben…

Tabu

Tabutémák változnak is, meg nem is. Mi manapság a tabu egy beszélgetésben? Pénz, szex(ualitás), álmok, érzelmek. Persze nem mindenkinél van ez így, és egyre kevésbé számítanak ezek kifejezett tabunak. Inkább csak kényes, érzékeny témák.

Bővebben…

Society|Gates

Ide is elérkeztem… egy teljesen új témakör…

Az egyénen belül, és kívül is hatalma van az erkölcsnek, a társadalmi normáknak. Egyik része a másiknak, másik feltétele az egyik létrejöttének, kialakulásának…

Úgy gondolom, hogy az erkölcs nem alakulhat ki addig, míg az egyén nem teljesen és tudatosan része a társadalomnak, nem sajátítja el annak normáit, fel nem fogja azok mibenlétét és megnyilvánulásait, és a normáktól való eltérés esetén fellépő esetleges szankciókat. Oké, oké, nem káromkodok annyit, csak olvasd tovább… ; ] Bővebben…

Örökké nem eshet

“Örökké nem eshet.”
(A holló)

Bejárta a világot, sokszor kimondatlanul.
Ezt a három szót, mégis így vagy úgy,
Mindenki sajátjának érzi, nem jogtalanul.

Lehet ez egy pillanat, egy perc, egy óra, egy kapcsolat, egy élet. De ha benne voltam, a részese lehettem, akkor egy kisebb vagy nagyobb része mindig bennem fog maradni. És a “mérettől” függően fog hiányozni az a pillanat, az az átélt érzés, és akivel átéltem.

Mostanában nagyon sokat emlékezek, mint ahogy korábbiakban írtam is. És néhány ember hiányzik az életemből, akikkel noha kevés ideig álltam kapcsolatban, mégis olyan felejthetetlen élményekkel gazdagítottuk egymást, amikről ódákat zenghetnék, mégsem tudnám visszaadni, eléggé érzékeltetni a jelentésüket, értéküket számomra.

Van egy olyan keresztem, amit noha magam vettem a vállamra, de megszabadulnék már tőle. Ez a kereszt az érzéketlenség a szív tekintetében, bizonyos érzelmekkel szemben. A kereszt súlyával nincs problémám, mert játszi könnyedséggel hordozom, inkább a következményével van a gondom. Amikor felvettem -vagyis kialakult-, akkor nagyon jól jött, sok gondon, lelki válságon segített át. A kérdések, amik felmerültek jöttek, és készen adtam rá a válaszokat, lévén nem volt szív, ami bezavart volna. Nem mintha egyben lett volna már akkor az a megfoghatatlan része a lényünknek, amit szívként emlegetünk… de mégiscsak éreztem, hogy ha darabokban is, ha mélyen elveszve is, de van. Most már nem érzem, hogy lenne. Ha megrázkódtatás ér, nem rázkódok meg. Nem sajog a helye, nem fáj. Amikor “dobbannia” kéne, csak üresség van. Hogy/hol van ez rendjén? Árulja el nekem valaki. Jha, hogy vagy nem tudja senki a választ, vagy egy “sehol”-lal megválaszolja. Mindkettőnek igaza van, és egyiknek sincs. Szóval ez az a kereszt, ami mérhetetlenül sokat segített. Most mégis “…ami táplál az pusztít el…”. (Junkies)

És, hogy visszakanyarodjak az elejéhez…talán ez sem tart örökké. Talán, egyszer, majd valamikor kiakad, és újra működni fog. 

Felkészülni arra, ami még nem jött el, felkészülni azok elvesztésére, akik még nem mentek el, felkészülni azokra a kudarcokra és sikertelenségekre, amikhez még hozzá sem fogtam. Ebből áll az életem tulajdonképpen, és ennek a “keresztnek hála” könnyen megy. Kemény vagyok, mint a szikla, amely az óceán fenekén vár, keményedik napról napra. És kopik, valóban, mert az elemekkel nem harcolhat senki, de magával igenis, hogy lehet könyörtelen mindenféle megbánás és bűntudat nélkül. Mert így lehet túlélni mindent.

A szív csalódásait, az élet kegyetlenségeit
Tárt karokkal várom, mert tudom,
Hogy nekem nem árthat senki és semmi.
Keményebb az életnél, erre tanított sorsom,
S hogy mindent túlélnem hogyan kell,
Miként szálljak ki a harcból egyben, egészben.

Ha az Élet harcba hívott,
Sosem fújtam visszanvonulót.
Ha a harcban sérültem is,
Mindig begyógyultak sebeim.

Emlékek

Mindenkinek vannak. Mélyen vagy a felszínen, fényben vagy sötétségben megélve, önállóan vagy valamihez kapcsolódva. Egy illat, egy kép, egy dallam, egy mozdulat, egy hely, egy “libbenés”. Egyedül, vagy baráttal, családdal, társsal, vetélytárssal, ellenséggel. Ha eszembe jut felemelhet az égig, vagy a poklok legmélyebb bugyrait hozhatja elő. Nem lehet előlük menekülni, belénk égtek. Mindenkinek vannak.

Emlékek.

StandAlone

Tulajdonképpen a magányt is meg lehet szokni, le lehet gyűrni olyan szintre, hogy nem zavar, nem érzed magad cefetül rosszul miatta. Ha elég sokáig vagy egyedül, vagy így, vagy úgy, akkor megszokod. Lényed részévé válik. Nem emészt.

Bővebben…

Begubózva

Elég kellemetlen érzés, hogy képtelennek érzem magam bármire. Nem azért, mert nem bízom magamban, de persze az is közrejátszik. Hanem mert egyszerűen nem, nem, és nem. Üres vagyok, és kicsit fájok is itt belül.


Bővebben…

Mi a…?!?!?!

Valami nem oké. Valami nagyon nagyon nem oké. De mi? És miért? Olyan brutális nagy katyvasz van bennem, hogy nem értek kvázi semmit, hogy akkor most ez hogyan is jött, és mitől, és mikor is? És amúgyis… mi a rongyosistennyila van velem?

Bővebben…

Ars Blogica

Ha van költői hitvallás, alias ars poetica, akkor miért ne lehetne blogolói hitvallás is? Ha nincs, hát most lesz. Nekem már van…

Bővebben…

Reklámok